Az első túrám - 2013 július - 2. rész

 

 

 

   Mikor elindultam egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy vajon fizikailag képes leszek-e erre? Hiszen egyrészt nem vagyok edzésben, másrészt a bicót amin tekerek nem is ismerem... soha nem tekertem rajta azelőtt, nem tudhatom, hogy vannak-e rejtett hibái amikre oda kéne figyelni...És nem utolsó sorban azért ez már egy komolyabb táv, tele hosszú emelkedőkkel. Érdekes módon csak addig tartott bennem ez a kételkedés, amíg a Huszár utcából ráfordultam a Rákóczi útra. Ott aztán lehet tolni neki, úgyhogy vettem is egy nagy levegőt és tudatosítottam magamban, hogy egyrészt most már nincs más választásom, másrészt meg ott várnak lenn a tesóim, akikért bármit megtennék, úgyhogy bármi van, meg fogom csinálni! 

Miközben tisztáztam magamban a dolgokat már meg is érkeztem a Blaha Lujza téri lámpához, ahol mellém állt egy másik bicós. Meg is kérdezte tőlem, hogy hová ilyen későn. Mikor elárultam neki a tervemet majdnem lefordult a nyeregből , de aztán mondta, hogy ő is nagy túrázó. Igaz, az még soha nem jutott eszébe, hogy éjszaka tekerjen, ám mivel ugye ilyenkor elenyésző a forgalom még a főutakon is, így preferálta a dolgot. Aztán még kezet fogott velem, sok szerencsét kívánt, majd mikor zöldre váltott a lámpa ő jobbra ment a Teréz körútron, én meg zúgtam tovább a Rákóczin. 

 Innentől kezdve viszonylag magányosan telt az út, de nem olyan sokáig. Mikor felértem a nagy Érdi emelkedőn, rámentem a 7-es útra, amin egészen Székesfehérvárig kellett mennem. Viszonylag gyorsan haladtam, mindig néztem az időt a GPS-en, és azt a célt tűztem ki, hogy még éjfél előtt elérjem a Velencei tavat. Olyan 11 óra körül már jócskán elhagytam Érdet, mikor megpillantottam magam előtt egy bicóst, aki egy elég régi Montenbike-al tekert látszólag elég nyugodt tempóban. Gyorsan utol is értem, majd mikor már mellette voltam, ráköszöntem. Ő furcsamód úgy tett, mintha ott se lennék. Valószínüleg csak megilyedt, mert mikor rámnézett és látta, hogy fiatalabb vagyok, nem vagyok részeg se és nincs rossz szándék bennem, azért megnyílt. Egész jó társaság volt. Kiderült, hogy Tárnokon lakik, és hogy biciklivel szokott átjárni dolgozni Érdre. Én is elmeséltem neki a túrámat, mire ő így szólt: "Városi gyerök létedre elég mörész vagy! " Majd óvaintett, hogy ha bármi furcsa alakot látok az út mentén, gyorsítsak, és meg ne álljak! Végül még megjegyezte, hogy Martonvásár előtt egy elég hosszú emelkedő lesz, majd további jó utat kívánt és hirtelen lefordult egy elágazásnál. 

 Nem sokkal később megláttam a táblát: Martonvásár. Gondoltam, hol volt az az emelkedő amiről ez a jóember beszélt? Mindegy, ezek szerint jó kondiban lehetek, hogy meg se éreztem. Csak gurultam és gurultam...teljes sötétség vett körbe. Néha jött csak egy-egy kósza autós, vagy inkább kamionos, de mivel jöttüket a nagy csönd miatt már jó előre hallottam, ezért volt időm kellően lehúzódni és felkészülni a hirtelen oldalszélre. Egyszer csak, éjfél előtt pár perccel csörög a fülemben a headset. A haverom hívott, hogy minden rendben van-e és hogy merre járok. Ekkor pillantottam meg magam előtt a táblát: Kápolnásnyék. Ők rögtön megnézték gépen, hogy merre is van az említett helység, majd kis csönd után ennyit hallottam a telefonban: " B***d meg ez mindjárt lenn van a Velencei tónál!" 

Így is lett. Éjfél után, vagyis kicsit több mint 2 óra alatt leértem Budapestről a Velencei tóhoz. Még egy kis tekerés után megérkeztem Gárdonyba. Gondoltam itt az első benzinkútnál megállok. Ám csak nem jött szembe egy se... már kezdtem feszült lenni, mikor a túloldalon megláttam egy csávót, aki szintén bicóval közeledik felém.  Át is mentem, hogy megállítsam, de mivel ő látszólag kicsit részeg volt, csak az utolsó pillanatban vett észre, amikor aztán tövig húzta a féket és megállt. 

Ekkor állapítottam meg, hogy egy korombeli srác az, aki nyilván valami buliból jött. Ettől függetlenül elég készséges volt. Megmondta, hogy kb. 400m múlva van egy benzinkút ha továbbmegyek. Sőt azt is felajánlotta, hogy menjek el hozzájuk a következő sarokra, és adnak kaját, meg feltölthetem a kulacsom stb. Épp ezt mérlegeltem magamban, hogy jó ötlet-e egy látszólag segítőkész, bár idegen srác lakására felmenni, mikor a hátam mögött közvetlenül megszólalt egy sziréna...

Rémülten fordultam meg... Tudtam, hogy a Rendőrség az, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ki és mit követett el...

De nem is kellett sokat ezen tűnődnöm, ugyanis a rendőrök, pontosabban egy 20-30 közötti férfi és egy idősebb nő szálltak ki a kocsiból, majd a nő odalépett hozzánk és személyigazolványt kért. A srácot valahonnan ismerhették, mert miután megnézték a papírjait, mondták neki, hogy menjen haza. Én viszont már bonyolultabb voltam....először is az irataim nyilván a hátitáskám legalján voltak, amiket különösen nehéz volt előkotorni az izgalomtól kissé remegő kézzel. Végül addig szerencsétlenkedtem, hogy elejtettem a táskát, az meg kiborult. Viszont az irataim a kupac legtetején landoltak, így gyorsan oda is adtam a már türelmetlenkedő rendőröknek. A nő mondta, hogy utána néznek, úgyhogy ez több percig is eltarthat. Én mondtam, hogy rendben, úgysem sietek. Aztán rögtön azt is megkérdezte, hogy mit keresek itt? Mondtam neki, hogy este 10-kor indultam Budapestről és a célom Balatonudvari. 

 Mikor meghallották, hogy egy túrázóval van dolguk, egyszerre úgy megváltoztak, hogy alig hittem el. Tényleg, ilyen kedves és jófej rendőrökkel még soha nem találkoztam! Mondták, hogy csodálnak engem, hogy ilyen nagy távot bevállalok, meg azt kérdezgették, hogy mit csinálok útközben, hogy elüssem a magányt. Mondtam nekik, hogy egyáltalán nem rossz dolog egyedül túrázni, mert így sokat lehet gondolkodni bármiről, akár hangosan is beszélhet az ember, úgysem zavar senkit. Én volt, hogy egy kihalt országúti szakaszon például népdalokat énekeltem.

Miután elfogytak a kérdéseik, figyelmeztettek, hogy ha elérem Székesfehérvárat, utána ne egyenesen menjek, mert az az út az autópályára visz és ott ugye tilos kerékpározni. Sajnos én ezt akkor valahogy nem fogtam fel, vagy inkább nem is akartam felfogni, mert az volt bennem, hogy a GPS szerint kell mennem, mindegy merre visz. Sötétben úgyis csak arra tudtam támaszkodni. Úgyhogy mondtam nekik, hogy jó, majd arra megyek amerre mondták, majd ők köszöntek, visszaszálltak a kocsiba és elhajtottak. Én meg folytattam az utamat a benzinkút felé, amit pár perc múlva el is értem.

A benzinkútnál aztán letáboroztam egy időre. Vettem csokit, és a mosdóban megtöltöttem a kulacsomat. Majd kimentem, leültem egy padhoz és elkezdtem fogyasztani a haverom anyja által csomagolt szendvicseket. Kicsit túl el is kényelmesedtem, mert mikor elfogyott minden, lefeküdtem a padra és hirtelen rámtört a fáradtság. Úgy éreztem, hogy én már nem megyek innen sehova...

Végül a hideg ébresztett fel. Olyannyira lehűlt a levegő, ( kb. 15-16 fok lehetett) hogy elkezdtem komolyan vacogni. Tudtam, hogy muszáj tovább mennem, mert különben nagyon lehűl a testem. Amennyire gyorsan csak tudtam összepakoltam, majd indultam is tovább. Mikor ránéztem a GPS órájára, csodálkozva láttam, hogy 1:26 van. Ezek szerint az az elbóbiskolás a padon több mint egy óráig tartott...ez viszon rossz hír, mert akkor komoly lemaradásban vagyok... Igyekeztem is egy 25-30-as átlagot menni, ami nagyjából sikerült, ugyanis szél egyáltalán nem volt, az út meg szinte egyenes volt, néha hajszálnyi emelkedőkkel-lejtőkkel.

Nemsokára el is értem Székesfehérvárat, ahol ismét meg kellett állnom könnyíteni magamon. Szerencsére gyorsan elvégeztem a dolgomat, de még így is visszahűlt a testem, és ismét vacogtam. Sajnos az a teóriám sem vált be, miszerint ha tekerek, akkor úgyis izzadni fogok, amire pont jól jön ez a hűvösebb idő. A tekeréssel előállított hő csak arra volt elég, hogy a vacogást megszüntesse, de még így is jólesett volna egy pulcsi....Viszont jelen pillanatban nagyobb gondom is akadt, csak még nem tudtam róla...

Pontosabban 2 nagyobb gondom is akadt. Egyrészt a nyereg valami förtelmesen kényelmetlen volt. Én nem vagyok egy debella alkat, így a hátsó "zsírpárnáim" sem tudták kompenzálni azt. Röviden még annyit róla, hogy Székesfehérvár után szó szerint összenőttem a nyereggel, vagyis egy centit sem tudtam helyezkedni rajta, mert az már úgy fájt, minta az a bizonyos négylábú patás jött volna belém....hátulról. ( Ennyit a részletekről) Ez után már nem is hangzik olyan rosszul a második problémám, jelesül az, hogy a drága GPS rávitt engem arra a 2x2 sávos országútra ami Székesfehérvárból Észak-Nyugatra vezet. Gyanus is volt egy kicsit mikor kiírta, hogy " egyenesen 42km-en keresztül". Dehát olyan sötét volt,  mint éjszaka az alagútban a néger szájában a negró, így csak a GPS-re tudtam hagyatkozni... Hát meg is jártam. 

Képzeljenek el egy fura fickót láthatósági mellényben és egy olyan bukósisakban ami nagy a fejére. Ezt fűszerezzék meg azzal, hogy úgy ül a biciklin mint egy faszent, hangosan és jó hamisan énekli a "Kicsimadár jaj de fenn szállsz" című népdalt és közben a 110-es országúton a belső(!) sávban kóvályog, és szlalomozik a szaggatott vonalú sávelválasztók között, DE nem részeg!!! Csak idióta... Szóval nem lehettem egy mindennapi látvány, de igazából kezdtem nyűgös lenni...minden bajom volt már, szerettem volna megérkezni, de még az út neheze hátra volt.

Így hát tekertem tovább és tovább....mindig jött egy következő kanyar, aztán megint egy emelkedő. Csak nem akart végetérni az út. Szerencsére az autópályás szakaszt még azelőtt magam mögött hagytam, hogy felkelt a Nap, így kb. 3 kamionnal találkoztam 30km alatt. Aztán egyszer csak végetért az autópálya és az út leszűkült két sávra. Ennek nagyon megörültem. Gondoltam innen akkor már nem lehet sok hátra... Sajnos a GPS máshogy gondolta. Az út tartogatott még meglepetéseket, ugyanis mielőtt Veszprémbe értem volna, olyan emelkedőket tolt a kerekem alá, amiket frissen indulva még megmásztam volna, de így hogy már egy bő százas volt a hátam mögött, hajnali 4-kor már elég rendesen szidtam.....akit csak tudtam.

Nade azért olyan 5-5:30 körül végre elértem Veszprémet. Azaz tulajdonképpen csak érintettem a szélén, mert utána kanyarodtam is Dél felé, a Balatonhoz. Itt még várt rám egy hosszú, kitartó emelkedő, amit csakis azért tudtam teljesíteni, mert előttem tekert egy 50 körüli férfi, és öntötte belém a lelket. Mondtam magamnak, hogy a nyomában kell maradnom. Ez végül sikerült is. Itt már komolyan annyira fáradt voltam, hogy kezdtem magamat elég kutyául érezni. Kavargott a gyomrom és már csak az volt bennem, hogy most már itt vagyok, már csak pár kilóméter, ez már semmi ezek után. És végül: Hallelujah! Elkezdett lejteni az út! Tudtam, hogy kész, megcsináltam, mivel innen már a Balatonig végig lejt az út. 

Komolyan, ezt a szakaszt élveztem a legjobban. 55-el gurultam az autók mögött, közben egyre csak azon voltam, hogy még ne nagyon engedjem el magam, mert kb. Fürednél fogok kilyukadni, ahonnan még 10km Udvari. 

Mikor megpillantottam a Balatont, elöntött az adrenalin és teljes erőmből tekertem nyugatnak a part mentén. Emberekkel még csak alig találkoztam, azok is főleg öregek voltak. Úgy néztek rám, mintha nem láttak volna még idióta bicóst félholtan tekerni, láthatósági mellényben.....jó, elismerem. Talán tényleg nem láttak még, de én akkor sem értettem ezt a tekintetüket...Mindegy, végülis hamar elmentem mellettük, rá a bicikliútra, ahol már tényleg nem volt egy lélek se.

Miközben tekertem, gyönyörködtem a Magyar Tengerben, és így lassan elértem a Tihanyi-félszigetet, ahonnan már csupán alig 1-2km volt hátra. Ekkor még utoljára megálltam, venni egy utolsó lélegzetet, és felhívtam a testvéreimet, hogy jöjjenek ki az üdülő elé, mert mindjárt ott leszek. Majd összeszedtem minden erőmet és visszaültem a bringára, amivel már csak állva tudtam tekerni, mert annyira fájt a hátsó felem. Az utolsó pár száz méter alatt végigpörgött bennem az egész túra, minden jó és rossz dologgal együtt, majd az utolsó kanyar után mikor megláttam az üdülőt felpillantottam, és kimondtam: " Megcsináltam!"  

 

             Utószó

 

Mikor megérkeztem, már csak arra volt erőm, hogy a bicót odaállítsam a falhoz, majd bementem a kis faházba, és belevetettem magam az ágyba. Ilyen még soha nem történt velem, de amint befeküdtem az ágyba, rögtön elaludtam. Rendkívül jól aludtam, mert mesélték a többiek, hogy ott hangoskodtak a fülem mellett de én meg se hallottam. Végül amin a legjobban csodálkoztam, hogy kb. 6:30-kor kerültem ágyba, és 11:30-kor úgy keltem fel magamtól, hogy teljesen ki voltam pihenve, nem volt izomlázam se, csupán a fenekem sajgott. Ekkor felálltam, kimentem az ajtó elé, és hálát adtam az Istennek, hogy túléltem ezt a kalandot, majd ránéztem a Balatonra...Néztem azt a gyönyörű, végeláthatatlan tájat, és hirtelen egy kérdés fogalmazódott meg bennem: "Hová menjek legközelebb?"

 

Oldal: Az első túrám 2. rész
Josephbike.hu - Köszöntelek az oldalamon! - © 2008 - 2024 - josephbike.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat